Vaksí II. -Egy újabb kaland

Ez volt a második alkalom, hogy sílécet ragadtam, és elutaztam a már tavalyról jól ismert Grebenzenre. A szervezés a megszokott volt, zömével a társaság is, így nem volt időm unatkozni, meg persze aludni se sok.

Mikor december elején meghirdették, az elsők között jelentkeztem, tudtam hogy ezt nem hagyhatom ki. Örömmel tapasztaltam, hogy egy nappal többet leszünk kinn, így még jobban elmerülhetek a síelés rejtelmeiben, na meg persze a mély hóban. 🙂
Első nap suli után haza (néha még oda is ellátogatok 🙂 ), majd irány a K2 síközpont, ahol kaptam cipőt meg lécet. Mivel megálltam a fejlődésben (testileg csak természetesen), ezért a tavalyi bakancsot kaptam, (megéri alacsonynak maradni! ), így nem kellett sokat vacilálni a próbáláskor. Majd irány busszal Ausztria hegyeinek meghódítása.
Következő nap lécekkel és sok energiával felvértezve megjelentünk a sípályán. Volt bennem egyfajta félsz, úgy éreztem mindent elfelejtettem az egy év alatt, hiszen még csak tavaly kezdtem. Én voltam a legjobban meglepve, amikor kb fél óra után már a tányéros felvonón mentünk felfelé az oktatómmal (ami a gyerekpálya utáni szint). Ez volt az a pálya, ahol tavaly időm nagy részét töltöttem, és itt tanultam meg hogyan lehet minél kicsavartabb pózokat felvenni, majd abból elesni… Ehhez képest az eséseim száma meredeken zuhantak lefele a lejtőn (olykor követtem én is őket), így estére már bátrabban próbálkoztam. Méghozzá annyira, hogy délután már az egyel meredekebb pályára is felmerészkedtem (egyszer élünk felkiáltással), ezt akkor még nagy falatnak éreztem. Ezt a pályát mi csak “beülős” pályaként emlegettük, itt már kényelmesen terpeszkedhettünk a felvonóban.
Eljött a következő nap, ami egy újabb kihívást hozott számomra. Az oktatóm (Peti) nógatására mentünk még egy pályával feljebb, amiről az a hír járta, hogy nem is olyan nehéz, így már majdnem elértem a hegy tetejét. A pálya nem is volt annyira vészes, de életem egyik leghosszabb lecsúszását éltem át, rengeteg eséssel, bár a vége felé ezt már meg sem éreztem.
Sokak kérdezhetik, hogy hogyan síelnek a vakok (azon kívül hogy meglepő módon ők is lécet használnak), ennek a titka nagyon egyszerű. Nálam személy szerint az oktató ment előttem és adta az instrukciókat, vagy csak beszélt, így le tudtam követni. Másik lehetőség, hogy egy-egy rádió van mind a két síelőnél, a látó partner folyamatosan hátulról irányítja a vaksízőt, így nem reked be a nap végére. Én ezt speciel nem szerettem, mert így nem tudtam hogy az oktató merre van, nekem könnyebb volt ha ő ment elöl. De azért hozzá lehet ehhez is szokni.
Tagcserék sajnos történtek, így pl. Anchi csuklótörést szenvedett (amit hősiesen viselt), és sajnos az egyik oktatónak más dolga volt vasárnap. Ezért hozzám csatlakozott Csacsi (rendes nevén Szamár), így a vasárnapi búcsú-sízést már édes-hármasban töltöttük. Itt megtanultam, hogy nem olyan egyszerű kikerülni a másikat, és hogyan kell véletlenül (vagyis szándékosan) úgy fellökni Csacsit, hogy utána én is vele essek. 🙂
Nagyon sok mindent megtanultam a négy nap alatt, most már én is azt érzem, hogy bátran csúszom lefelé, hiszen tudom hogy egyszer úgyis megállok, a kérdés már csak az hogy mikor. Remélem jövőre is mehetek, és azt is, hogy a következő alkalommal már a hegy csúcsát is meghódíthatom…


Kérem írja meg gondolatait!

Az e-mail címét nem adjuk ki másnak.