Gólyatáboros beszámoló

Megint tartalmas heteim voltak, ezért is írok újra… Picit elcsúsztam, hiszen már több mint egy hónapja vége a gólyatábornak, de valahogy csak mostanra jutottam el oda, hogy befejezzem a beszámolómat.

Már a kezdet kezdetén eldöntöttem, hogy bárhova vesznek fel, mindenképpen elmegyek az egyetem gólyatáborába. Ez már a középsuli előtt is bejött, gondoltam itt is működni fog. Tulajdonképpen kíváncsian, de közben szorongásokkal telítve vártam a pénteket. Minél több embert meg akartam ismerni, de közben volt bennem egy félsz hogy hogyan fognak fogadni. Ez persze mindenkiben megvolt bizonyára, de úgy éreztem hogy nálam ez fokozottabban előjön. Reméltem hogy nem fogok kimaradni semmilyen általam is megoldható programból csak azért, mert éppen akkor nem tudják kezelni a vakságomat. A középsulis táborban néha úgy éreztem hogy el vagyok veszve, bár ez annak is betudható, hogy öt évvel fiatalabb voltam.
Még a regisztrációkor jeleztem hogy nem látok, amit a szervezők nagyon pozitívan fogadtak. Azt is felajánlották hogy lemehetek velük egy nappal előbb felfedezni a terepet, de főképp mivel akkor egyéb programom volt, nem éltem ezzel a lehetőséggel.
Péntek reggel csomagokkal megrakodva megérkeztem a találkozóra. Itt a felsőbb éves vezetők (patrónusok) elmondtak pár dolgot, pl. azt, hogy velem lesz mindig valaki külön, aki segít a kísérgetésben. Az elején picit féltem attól hogy ezáltal el fogok különülni a csoporttársaktól, de ez végül alaptalannak bizonyult.
Felszálltunk a vonatra, és elindultunk. Eközben megtörtént az ismerkedés, mindenki megtudta a másikról hogy gyerekkorában milyen dömpere volt… 🙂
A táborba beérve viszonylag gyorsan felfedeztem a terepet. Szerencsére a fürdő helység a szobánk mellett volt, az nem jelentett kihívást megtalálni. Mikor közös gyülekező volt (a tábor mérete miatt) mindig volt valaki aki segített elirányítani a kellő helyre.
A tábor sztorija a Trónok harca világában játszódott, az öt nagy háznak kellett csatáznia egymással. Pont előtte pár héttel álltam neki újraolvasni az első könyvet (és utána terveim között szerepel elolvasni a többi részét is), így jó volt az időzítés. Különböző csapatversenyek voltak, amikben min rendre hátulról az első helyen végeztünk. De nem is a helyezés volt a fontos, eközben nagyon jól éreztük magunkat.
Rengeteg program volt, nem is tudnám felsorolni mindet időrendben.
A legjobbak szerintem az esték voltak, ahol ittunk, ittunk meg volt aki még ivott is. 😀 Szokásomhoz híven én csak mértékkel, bár volt egy este amikor picit megbillent a pohár, aminek hatása az lett hogy átaludtam a reggeli tornát. 🙂 Az ivás közben rengeteg emberrel beszélgettem. Mindenkiben oldódtak a gátlások, így mertek kérdezni, sőt egyszer azt a feladatot kaptam hogy 5 percig nem használhatom a bal szememet. 😀
Mint minden új helyen, itt is okoztam meglepetéseket. Az utolsó nap volt falmászás (nagy örömömre), többen döbbenten konstatálták hogy simán fel tudok mászni a falra. Amikor az egyik csapattársam megkérte az ott felügyelő srácot hogy mondja nekem melyik fogás merre van, ő csak annyit válaszolt, hogy “Mért én mondjam, veletek van együtt. Irányítsátok ti!” Ezután kórusban legalább négyen minimum öt féle instrukciót adtak, de a végére nagyon jól belejöttek a navigálásba.
A meglepetésekhez tartozik, hogy úgy ahogy mindenki más, én is bementem tombolni a többiekkel a táborban kialakított party részre. Talán ekkor döbbentek meg a legtöbben, aminek a hatására teljesen lényegtelenné vált hogy miért nem látok tovább az orromnál.

A beiratkozáson (ahogy vártam), már ismerősként köszöntöttek. Rengeteg olyan köszön rám a folyosón akit egyáltalán nem ismerek fel, sőt néha még a neve se rémlik, de nem baj, a célom tulajdonképp ez volt. Minél több embert megismerni.