akadálymentesítés

Azt hiszem ott hagytam abba, hogy beiratkozás. Jó érzés volt bemenni az egyetemre, csupa ismerős arc vett körül. Kis protekcióval, soron kívül elsőként írhattam alá a csodás hallgatói szerződést a délutáni csoportunkból. Ezzel csak annyit értem el, hogy utána közel két órát várhattam az egyik előadóban, amíg mindenki elvégezte ezt a procedúrát. Azalatt viszont Queen szólt háttérzeneként, meg beizzítottam a Wifi-t, úgyhogy eltelt az idő.
Június elején egy kellemes nyári délelőtt amikor épp az iskola padot koptattam, megcsörrent a telefonom. "Azért annyira elfoglalt ember nem vagyok, hogy ismeretlenek ilyenkor hívjanak" -gondoltam, de mivel már pont szünet volt, felvettem. Ekkor természetesen minden átfut az ember fejében. Biztos valamelyik rokon, aki jobb esetbe csak a délutánomat szervezi át és annyira fontos hogy ilyenkor hív, vagy egy újabb ügynök aki nagyon kedvesen rám akar sózni egy remek üdülést szinte ingyen... Ehelyett megkérdezték, hogy elmennék-e Brüsszelbe november elején (teljesen ingyen!). Ilyenkor persze mindenki hevesen tiltakozni kezdene, "neem, köszönöm szépen, minek nekem Brüsszel, különben is jártam ott vagy négyszer" és lecsapná a telefont. Talán eltérő egyéniségemnek köszönhető, de én nem így tettem. Vajon ez azt jelenti, hogy kilógok a társadalomból?
Első komolyabb csúszó-mászó emlékem az, amikor apukámmal elmentünk a Rámszakadékba, szerintem nem voltam több hét évesnél. A legjobban azt élveztem, mikor a patak fölött, egy láncba kapaszkodva kellett végigaraszolni a sziklafalon. Ezeket apa is nagyon jól bírta, bár mikor elfáradtam és a nyakába ültem, azt már kevésbé. :) Párszor voltam később is, de a legutolsó alkalommal nagyot csalódtam, a lánccal való kalandozás helyett kiépített lépcsők és mellettük korlátok voltak, úgyhogy azóta ez számomra felejtős. Talán innen ered a mindenféle mászásért való rajongásom.