Nyári élmények

Úgy érzem, hogy ez a blogírás egy rövidtávú fellángolás lesz számomra… De azért igyekszem, és a nagyobb eseményeket leírom.
Nemrég voltam négy napig sziklát mászni Olaszországban, megpróbálom röviden összefoglalni az ott szerzett élményeimet. De előbb egy kis okosítás.:)

„A Via Ferrata (jelentése olaszul: vas út; németül: klettersteig) olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A Via Ferrata túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel ezek az utak gyakran nagy magasságokban vezetnek, a tériszony leküzdése az ilyen jellegű túrák elengedhetetlen része.”
További részletek a Wikipedián
Úgy tudom, hogy ezeket az utakat az I. világháborúban építették ki, természetesen katonai használatra. Ahol mi voltunk, ott is tele volt lőrésekkel, és a magasság miatt nagyon jól belátható volt a környék.
Az egész kaland baromi jó volt. Két nap mentünk túrázni (a másik kettő az oda és a visszaút volt), de ez is bőven elég volt, már az első nap végére teljesen ki voltam ütve. Az eredeti terv az volt, hogy mind a két nap megyünk sziklát mászni, ezt az első nap meg is próbáltuk, de előtte kb 700 m szintet mentünk felfelé. Mivel a hóhatár fölött voltunk, volt olyan, hogy térdig érő hóban mentünk. Eközben tűzött a nap, ezért fönt melegem volt, lent meg lefagyott a lábam, mert belement a cipőmbe a hó.:) Tapasztalatlanságunkat jelzi, hogy azt mondták, hogy őszi cuccot hozzunk, a túravezetőnek ez kicsit mást jelentett, mint nekünk.:) Nekem ebbe nem tartozott bele a gumicsizma, ezért egy túra cipőben mentem. Ez minden más túrára tökéletes, hát erre pont nem, mert nem számoltam a hóval. De tulajdonképpen lehetett volna rosszabb is. Sajnos a mozgásomban ez sokszor gátolt, mert igencsak csúszott a hóban, főleg amikor meredeken kellett menni lefelé.
A Via Ferrata útvonala egy alagút szájánál kezdődött. Pár percig mezei sziklákon másztunk, ez volt talán a legkönnyebb, de utána beértünk a kiépített alagútba, ahol néha voltak igencsak csúszós helyek, két helyen kötéllel ki is voltunk biztosítva. Itt voltak olyan pontok, ahol nem voltam teljesen biztos abban, hogyha kicsit megcsúsznék, nem találnám-e magam az örök vadászmezőkön.:) Ez szerintem csak a tapasztalatlanságomnak tudható be, hiszen ahogy már többen is mondták (de én sose hittem el úgy igazán), a falmászás teljes mértékben különbözik a sziklamászástól. Sajnos az alagút tetejére nem jutottunk fel, mert volt egy rész, ahol teljesen be volt fagyva, és baromira csúszott. Visszagondolva tök buli volt amikor egyensúlyoztunk a jeges lépcsőn és kapaszkodtunk a kötélbe (én középen, bátyám előttem, apukám mögöttem), de akkor valahogy ez fel sem vetődött bennem.:) Szóval egy félórás mászás után megálltunk, és a túravezető elindult felfelé megnézni, hogy fenn mi a pálya. A legfárasztóbb talán ez a rész volt, amikor egy helyben kellett állni két csúszós lépcsőn, hiába tudtam, hogy nagyot nem eshetek, mert ki vagyok kötve. A barlangból még csak-csak kijutottunk volna, de följebb esélytelen lett volna (annyira be volt fagyva minden, miközben 25-30 fok volt:) ), úgyhogy fordulás vissza, és ugyanarra botorkálás lefelé.

Páran mentek a második nap is sziklát mászni (köztük bátyám is), de apukámmal úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk, inkább túráztunk egyet a csoport másik részével. Viszont a túravezető megígérte, hogy majd ha csinál valami kisebb túrát Magyarországon, elvisz oda is, és bepótoljuk a mászást.
A második nap felfedeztem egy új találmányt, a túrabotot. Nem gondoltam volna, hogy túl sokat segítene, de rengeteget, sőt „fehér botként” is kiválóan használható. A túrabot igazából két bot, mind a két kézbe egy-egy. A jobbaknak a magassága is állítható, így többen is használhatják. A titka a dolognak csak annyi, hogy a járás közben eloszlik a súlyunk a lábunk és a karjaink között, így sokkal kevésbé fáradunk el. Ha esetleg megcsúszik az egyik lábunk, még úgyis marad három pont, amire támaszkodhatunk, így még kevesebb az esélye az elesésnek. Amire az elején oda kellett figyelnem, hogy a lépéskor a lépő lábammal ellentétes botot kell előre vinni, nagyjából a törzsemig. De szerencsére rövid idő alatt ráéreztem, így a nap végére már nem is figyeltem ilyen apróságokra. Most legalább megvan, hogy mit kérjek a következő karácsonyra…:)

Összességében nagyon tetszett az egész, ismét újabb nagyszerű élményekkel lettem gazdagabb.

Hogy mikor írok újra? Nem merek semmit megígérni, ha a lustaságomon múlik, akkor ez eléggé sokára fog bekövetkezni.:) Azért ha bárkinek bármilyen kérdése/megjegyzése van, az írjon bátran, igyekszem minél hamarabb reagálni rá.