Június elején egy kellemes nyári délelőtt amikor épp az iskola padot koptattam, megcsörrent a telefonom. „Azért annyira elfoglalt ember nem vagyok, hogy ismeretlenek ilyenkor hívjanak” -gondoltam, de mivel már pont szünet volt, felvettem. Ekkor természetesen minden átfut az ember fejében. Biztos valamelyik rokon, aki jobb esetbe csak a délutánomat szervezi át és annyira fontos hogy ilyenkor hív, vagy egy újabb ügynök aki nagyon kedvesen rám akar sózni egy remek üdülést szinte ingyen… Ehelyett megkérdezték, hogy elmennék-e Brüsszelbe november elején (teljesen ingyen!). Ilyenkor persze mindenki hevesen tiltakozni kezdene, „neem, köszönöm szépen, minek nekem Brüsszel, különben is jártam ott vagy négyszer” és lecsapná a telefont. Talán eltérő egyéniségemnek köszönhető, de én nem így tettem. Vajon ez azt jelenti, hogy kilógok a társadalomból?

Természetesen nem inni és mulatni mentem ki, a European Agency konferenciát szervezett középiskolás integrált (vagyis valamilyen fogyatékossággal egészségesek között tanuló) diákoknak. A konferencia itthoni szervezőcsapata talált rám (az iskolámon keresztül, nem a természetfeletti képességeimre figyeltek fel sajnos 🙂 ). Kiutazásunk előtt egy posztert kellett készítenünk, mellyel azt akartuk elhitetni (nem csak magunkkal), hogy nem lógunk ki a társadalomból. A táblán (tapintható) kockák találhatóak, négyzet alakban. Mindegyik sorban van egy-egy, ami ferdén helyezkedik el, ezzel próbáltuk szimbolizálni magunkat. Alul brailleben, felül pedig nagy betűkkel az „Inside a unity” felirat olvasható.

Magyar delegációnkban rajtam kívül két mozgássérült vett részt (Zsófi és Sára), így abszolút kiegészítettük egymást. Nem én lettem volna, ha nem találunk már az első nap valami kalandot magunknak. Délelőtt mikor megérkeztünk, volt egy fél napunk, ekkor megnézhettük Brüsszel csodáit. Zsófi kerekes székes, így ez nem volt olyan egyszerű, főleg azért, mert Belgium fővárosa nem az akadálymentesítéséről híres (mintha el se mentem volna itthonról). A szállodánk a külvárosban volt, és az ott közlekedő metró+villamos egyike sem használható kerekes székkel (tulajdonképpen csak az EU fővárosa vagy mifene), így a városba való bejutás kalandos volt, de sebaj, legalább felfedeztük a közelünkben található török negyedet is. 🙂 Természetesen mi nem ismertünk lehetetlent, a két kísérőnkkel (Kriszta és Eszter -éljen a nőuralom) ezt is megoldottuk.
Persze nem csak szórakozni és ismerkedni mentünk ki (bár az afrikai delegáció nagy örömmel fogadott minket a városközpontban), így a következő két nap már nem volt időnk Brüsszel különlegességeit felfedezni. Másnap csoportokba osztottak minket (mi Sárival ketten egy helyre kerültünk), itt nagyokat beszélgettünk az integráció előnyeiről és hátrányairól. Ez megerősítette bennem azt az érzést, hogy nem csak itthon állnak érdekesen egyes kérdéskörökhöz (de egyre több jó kezdeményezést látok!), hanem máshol is. Engem ez egy picit megdöbbentett, de valahol meg is nyugtatott. Talán a legmeghatóbb az volt, mikor egy értelmileg fogyatékos srác elmondta a saját álláspontját. Sokszor ismételte magát, és a harmadik felszólalásánál már tudtam hogy milyen szófordulattal fog kezdeni, de hibátlan angolsággal tette ezt! Minden elismerésem az övé, plusz olyanokat is mondott, amikbe már én is belefutottam. Délutánra csoportunk eléggé elfáradt, de végül pontokba szedtük az általunk problémának érzett dolgokat, amit felosztottunk egymás között. Mindez azért volt fontos, mert a következő nap ezt elő kellett adnunk az európai parlamentben…
Izgulni nem volt sok időnk, mert kis pihenő után hivatalosak voltunk a gála vacsorára (a szuper szervezés miatt otthagytak minket a hotelben), de egy másfél óra kalandozás után (mikor már az Eurolines Párizsba tartó járatát is felfedeztük magunknak), a szervezők eljuttattak a vacsora helyszínére. Természetesen a kaja megvárt, így nem maradtunk éhen. Ezek után (csak hogy ne unatkozzunk) mindannyian táncra perdültünk (még a kerekes székesek is), ezért az este felejthetetlen volt.
Eljött a következő nap -pakolás a bőröndbe, majd futás reggelizni és irány az EU parlamentje. Az épületet sajnos nem volt alkalmunk egészében felfedezni, de akadálymentesítési szempontból nem hagyott kivetnivalót maga után. Mindenkinek külön széke volt, egy hozzájáró fejhallgatóval együtt. Ebben (ha nem értette az adott nyelven elhangzó dolgokat), átválthatott az anyanyelvi tolmácséra. Ahogy kapcsolgattam a magyar és az angol között döbbentem rá arra, hogy milyen nehéz dolga van egy szinkron tolmácsnak. A munkáját nagyon jól végezte, de sok poén (amit az ülést vezető Agency elnöke elsütött) nem jött át, ezért egy idő után már csak az angolt hallgattam. Természetesen eljutottunk a mi (Sári és jómagam) csoportjához, így mind a ketten felszólaltunk. Én az iskolán kívüli foglalkozásokra (pl. osztálykirándulás, sportnapok, stb) fektettem hangsúlyt, Sára pedig méltóképp zárta le a csoportunk beszédét. A többiek is hozzánk hasonló ötleteket mondtak el, Zsófi is felszólalt (úgy gondolom a magyar delegáció szuperül helytállt), viszont azt éreztem, hogy csak egymást ismételjük. A meglepetés az ülés vége felé ért, ahol az elnök vezetésével egy kötetlenebb beszélgetés vette kezdetét. Itt sokan felszólaltak, elmondták saját tapasztalatukat, véleményüket. Sárával az állandó vesszőparipánk a kommunikáció volt, ugyanis úgy gondoljuk hogy az alapvető gondok a problémák nem megbeszéléséből (tabuként kezeléséből) adódnak. Ez is elhangzott, és itt is Sára zárta le a beszélgetést. Szerinte (és még sokak szerint) egy sérült ember beilleszkedése nemcsak a sérültek, hanem mindenki érdeke. Ahogy az Agency elnök e nagyon jól megfogalmazta, ez nem egy program lezárása, ez még csak a kezdet. Végig (főleg amikor ő beszélt) az volt az érzésem, hogy egyenlőkként kezel minket, és kizárólag a mi érdekeinket tartja szem előtt. Természetesen Isten malmai lassan őrölnek, nem fog holnapra megváltozni a fogyatékos emberekhez való hozzáállás. De sokakban (bárki bármit mond, még itthon is!!!) megvan a segíteni akarás, így nagyon bizakodó vagyok ebben a kérdéskörben. Tudtam hogy nem fogjuk megváltani a világot, nem is ez volt a cél. Annak nagyon örülök, hogy részese lehettem egy ilyennek, és ha csak képletesen is, de hozzátehettem valamit a helyzetünk javításához.
Hogy van még min változtatni arra az egyik legjobb példa, hogy a parlamenti ülésünk után állófogadást szerveztek nekünk. Ahogy a nevében benne van, itt szükségünk van az állóképességünkre, ami sokaknak nem volt meg, így ez egy kicsit érdekesen jött ki. Valahol a sors fintorának érzem azt, hogy beszélgetünk az akadálymentesítésről és keressük azokat a lehetőségeket amivel megkönnyíthetjük a sérültek életvitelét, majd a 30-40 mozgássérültet (nagy részük kerekes székes) meginvitáljuk egy álló fogadásra, ahol természetesen nincs elég asztal és szék… Még nekem is nehézkes (pedig nem a lábammal, hanem a szememmel van gond)… Remélem egyszer majd erre is gondolnak.

A francba, már megint csöng a telefonom… Megáll bennem az ütő. Vajon fel merjem venni? …